Kiskunfélegyházán a Városi Kórház aktív betegellátása 2010.10.01-én megszűnt. A városban és vonzáskörzetében élő mintegy 60000 ember a kecskeméti megyei kórház ellátására szorul. Azzal, hogy a kiskunfélegyházi kórházban megszűnt az aktív betegellátás, emberek tucatjainak életkilátási esélyeit nullázták le. A 103 aktív ágyat 103 rehabilitációs ágyra cserélték a kecskeméti megyei kórházzal. Az általános belgyógyászat 50, az általános sebészet 17, az általános szülészet-nőgyógyászat 15, az általános csecsemő-és gyermekgyógyászat 15, az intenzív ellátásnak pedig 6 ágyát cserélték el 32 mozgásszervi rehabilitációs és 71 általános belgyógyászati krónikus ellátás ágyára. Ez a nem mindennapi helyzet egy sor problémát vet fel. Ezekről kérdeztem akkoriban egy helyi Országos Egészségügyi Bizottsági tagot, aki elmondta, hogy többek között a Városi Kórház főigazgatója is szerepet vállalt abban, hogy aktív ágyainkat elveszítettük. De ezek a sorok nem a puszta tények bemutatásáról szólnak. A márciusban megjelent Bács Megyeháza – A Bács-Kiskun megyei önkormányzat időszakos kiadványa - most szintén írt a kialakult helyzetről, csak most, mintha a történet rózsaszín folytatását olvastam volna. „Elégedett betegek” címmel látott napvilágot a cikk. Ez már eleve irreális a kiskunfélegyházi emberek véleményét ismerve. Az írásban a mi kórházunk főigazgatója viszonylag hosszasan taglalja, hogy milyen pozitív változások történtek október óta a kiskunfélegyházi betegek ellátásával kapcsolatban. S bár utalt mondandójában a lakók kritikájára a főigazgató, szerinte mindez már a múlté. Szerintem vagy nem egy kórházról beszélünk, vagy még nem volt ott a cikket író nevét fel nem tüntető újságíró, ugyanis legfeljebb így tudom elképzelni, hogy megjelenhetett az említett iromány, az írás pedig olyan érzetet kelt, mintha előre meg lett volna határozva, hogy ezek a szavak fognak megjelenni. A témához azért szólok hozzá, mert egy közeli hozzátartozóm a napokban került be Kecskemétre a megyeibe, és ott láttam, tapasztaltam, illetve szobatársaitól hallottam reális életszerű képként bemutatva az ottani helyzetet. Az még rendben van, hogy a nővérek rengeteg beteget kell, hogy ellássanak, nap mint nap. De az hogy naponta jó, ha kétszer előfordulnak a magatehetetlen betegek hívására a kórteremben és akkor is csak jól kiosztják őket, az már például nem volt olvasható a fent említett újságban. Különben is köztudott, hogy csak plusz teher vagyunk a számukra, utálnak is minket ezért, pedig mi akartuk a legkevésbé. Valamint, hogy mivel a szülészet megszűnt és nem születik több kiskunfélegyházi lakos, nem gondolom, hogy megoldás a szintén főigazgató által emlegetett „polgárrá fogadási szertartás”, mely szerinte „kitöltötte az űrt a félegyházi szülők szívében”. S hogy a betegek elégedettek lennének? Mindenesetre én úgy láttam mindenki alig várja, hogy zárójelentésével a kezében mehessen haza. Lényegében az a mondanivalója az írásnak, hogy a helyzet nem fog a visszájára fordulni, marad minden, így ahogy van, mindez csupán gazdaságosságra hivatkozva. Közben persze városunk vezetői csodálkoznak, hogy csökken a születések száma és egyre nő a halálozásé, de hát kérem, ami a mentőnek nem olyan hosszú út, az jó pár életnek igen.

B. Gábor