"Diyarbakır veszélyes" ; "Óvakodjatok a kurdoktól"; ilyen és ehhez hasonló tanácsokat kap az, aki a képzeletbeli Kurdisztán területére utazik. Azonban a fals kép, amit a törököktől kapunk, hamar tótágast áll.

Képzeljünk el egy Törökország méretű területet Magyarország lakosságának két és félszerésével. Képzeljünk el egy önálló kultúrát, nyelvet. És képzeljük el, hogy ezek az emberek szabadok. A török kormány ugyanis tűzzel-vassal igyekszik irtani és elnyomni az ország déli-délkeleti területén élő 20 milliós kurd lakosságot, s mindeközben a Nyugat csupán Isztambult, a szép kirakatvárost látja.

A majd' Budapest méretű és lélekszámú Diyarbakır lenne Kurdisztán fővárosa, de ennél már most is sokkal több: a több ezer éves óvárost veszi körbe a világ második leghosszabb fala a kínai után. Itt, ahol a Krisztus előtti kultúra keveredik a modern világ technikájával és a szegénység minden megnyilvánulásával. Európa persze segítene, csak az elmúlt évtizedben több, mint 200 millió eurónyi befektetés lendíthetett volna a város fejlődésén. A feltételes mód oka természetesen a török kormány: az esetek felében a pénzt feleslegesnek nyilvánították, a másik felében pedig a már amúgyis pénzzel tömött városokat (Isztambul, Ankara, Antalya) ajándékozták meg.

Ne gondoljuk azonban, hogy a kurdok beletörődtek volna a helyzetükbe. A PKK, mint láthatatlan erő küzd a függetlenségért, egy autonóm kurd állam létrehozásáért. A harc persze egyenlőtlen, hiszen Törökország az ENSZ második, s a világ ötödik legerősebb katonai hatalma.

A kérdés, hogy meddig lehet elnyomni egy 25 milliós nemzet akaratát, megválaszolhatatlan; de egy biztos: Európának ismernie kell Kelet-Törökországot ahhoz, hogy igazságos döntés születhessen az ország EU-csatlakozásáról.