Kissé borongós, ám kellemes időben telt a ’48-49-es szabadságharc emléknapja Hajdúböszörményben. Félúton a nagyszülőkhöz, a Piac téren felállított Lovas huszár szobor­nál ünnepi megemlékezésbe botlottam. Persze március 15-én az a ritka, ahol nincs rajzlapból készült magyar zászló a földbe szúrva, kokárda a mellre tűzve, vagy kisebb-nagyobb emlé­kező, ünneplő csoport. Ennél a szobornál azonban bőrdzsekis, könyök- és térdvédős, bukósi­sakot fogó emberek álltak, mögöttük pedig legalább 25 nagymotor sorakozott szép, katonás rendben. Néhányon ott díszelgett a magyar lobogó, vagy éppen a nemzetiszín szalag lebegett a szélben a kormányra kötve. A nem mindennapi gyülekezetet kíváncsian figyeltem, mikor észrevettem, hogy nem csak középkorú férfiak vannak a motorosok között, hanem egészen kicsi gyerekek, fiatal lányok és ismerős arcok is. A tömeg a domb körül gyűlt össze, melyen a szobor állt, és egy perces csend után elénekelték a Himnuszt, majd egy koszorút tettek a Lovas huszár nyakába.

Ezután visszatértek motorjaik mellé, és beszélgetni kezdtek. Az őket figyelő, időközben már tömeggé növő emberek csoportjai is feloszlott, így én is továbbindultam, ám élesebb párbe­széd foszlányait még halhattam… Ez amiatt a televíziós adás miatt történt, amely azt állította, hogy Petőfi sose szavalta el a Nemzeti Dalt március 15-én, a méltatlankodó pedig azt han­goztatta, hogy ilyen műsor le se kellene adni, hiszen ez a magyarok számára fontos pillanat volt, annak megkérdőjelezése pedig sértő.

A heves vita többi részletét elnyomta az egyik motorra tett magnóból szóló „Talpra Magyar!”.

O. Rózsa