Kiszaladnék a világból. Hátra sem néznék csak rohannék ki az osztályteremből, áttaposva az embereken. Mintha kétszázzal forogna körülöttem az élet, olyan gyorsan beszél mindenki. Eluralkodik rajtam a félelem és már húzom is magamra képzeletbeli védőpáncélomat. Úgy érzem magam, mintha körülöttem mindenki fecske volna, én meg rigó volnék. Nem jobb az se, csak nem beszélek fecskéül. Azt hiszem.

Ülök az osztályteremben és nem érzem, hogy idetartoznék. TV, rádió, híradás, forgatás… ez a világ olyan messze van tőlem, érezni sem érzem, csak bele akarnak gyömöszölni egy olyan ruhába, ami jól sem áll és nem is a méretem.

Itt ez a piros lámpa. Áll az asztalon. Merthogy szokni kell a stresszt, érezni a felelősséget, ahogy egy rádióban is, itt is ez a fény világít. Én szeretem a pirosat. És amúgy sem vagyok egy lámpalázas típus, akkor most mi lesz? Olyanok vagyunk, mint az edények csak töltik-töltik belénk az információkat amit aztán megkövetelnek rajtunk, bizony, nem csak úgy automatikusan  jön az a diploma! Pedig bőven tudnék válogatni ezekből az információkból olyanokat, amiket számomra hasznosnak találok. És ezzel próbálnak tömegcikket csinálni belőlünk? Legyártják a médiának a szakembereket halomra, majd jó esetben csatasorba állítják őket, mint az ólomkatonákat és akkor hol van már az én vagy a te vagy a bárki hangja?

Ó, a múlt századok újságírói! Azok a nagy publicisták! Csodálatos írások, mind más, és mind olyan színes és igaz. Értem persze, ha hivatásul választják ezt, akkor írni kell a hírt, írni kell a cikket, az írás lesz a megélhetés. A munka. De ez a munka nem hasonlítható egy szalagmunkához! Nem olyan, amit mindenki egyformán tud csinálni.

A mai fiatal írok a régmúlt nagyjaitól tanulnak, belőlük építkeznek. Hiszen a saját hangjuk csiszolása csak a nagyok megismerésével és megértésével lehetséges. Tőlük, akik sokkal nehezebb időkben írtak és példaértékű munkáik emelték ki őket az ismeretlenségből. Mikszáth, Móricz, Ady, Márai és még annyi író és költő, akiknek írásaiban minden szavuk mögött látni a gondolataikat, az érzéseiket és olvasásuk közben a régmúlt világába csöppenhetünk.

És áradozásaim közepette arra eszmélek, hogy mégis itt ülök a hírszerkesztés órán. Hallgatom a tanárnőt… körülnézek a csoporttársaimon. Van, aki itt van ebben, és levegőt vesz belőle és érti, milyen nyelven beszélnek a teremben. És van, aki lehajtott fejjel a füzetbe süllyedve jegyzetel. Fejet hajt, kötelesség ez is, de azt érezheti, amit én érzek. Ennek számomra semmi értelme.

És itt ülök, a szokásos képben: zúg a neoncső, a terem tömve. Velünk, tömegcikkekkel.

K.Ary