Aki már hosszabb időt eltöltött külföldön, bizonyára a honvágyon túl volt egy olyan érzése, hogy a magyar végtelenül kicsi nemzet a Föld országai közt. De vajon milyen hatással van ez "nemzeti öntudatunkra", erősíti vagy elnyomja, felvidít vagy elkomorít? Érdekes és szokatlan tapasztalat egy hónap Törökországban élés után.

Riasztó érzés volt Isztambul zsúfolt külvárosi negyedein átutazni azzal tudattal, hogy a rengeteg épület egy Magyarországnyi plusz egy Budapestnyi lakosnak ad otthont. Az első sokk hamar elmúlik, hiszen egymagam kevés vagyok, hogy felfogjam, 12 milliós városban sétálok, annál kellemetlenebb érzés szembesülni a ténnyel, hogy Magyarországot nagyon nehezen ismerik fel névről ("Hungary"), a bazárban végigsétálva elmondanak mindenféle északi népségnek (finn, norvég, svéd, holland és litván is voltam), de amint meghallják, hova valósi vagyok, vagy direkt, vagy akaratukon kívül elsütik az örökérvényű "are you hungry?" poént. Valóságos csoda, hogy a hotelünk recepciósa "szervusz"-szal köszön, amitől mind felvidulunk, hát mégsem vagyunk olyan kicsik.

Trabzon azonban szertefoszlat minden hiú ábrándot: itt nemhogy a magyarokról nem hallottak, a külföldi is ritkaság számba megy. Így a leggyakrabban használt török szó "Macaristan" (ejtsd: Madzsarisztán), és akkor sem lehetünk biztosak abban hogy tudni fogják, hova valósiak is vagyunk. Joggal kérdezhetjük, hogy lehetséges ez, hiszen bő 150 év török uralom és még kétszer ennyi határmenti csatározás után nem emlékeznek ránk? A válasz igen kiábrándító. A török tankönyvek a magyar vonatkoztatású eseményeket egy, azaz egy oldalban taglalják maximum. Ez volt az egyik legnagyobb csapás a "magyar" öntudatomnak, viszont amint kimondtam a szót "öntudat" vagy nemzeti öntudat, rájöttem, hogy egy hónap alatt mekkorát fordult a nézőpontom.

Otthon köztudottan és sajnálatos módon párthoz kötött a magyar zászló kifüggesztése otthon, a "szeretek magyar lenni" félmondat emlegetése és hasonlók. Ezért otthon csak hallunk az öntudatról, mint olyanról. Külföldön azonban rájövünk, mennyire ostoba és kicsinyes dolog párthoz kötni egy emberi érzést. Szeretem a magyar zászlót a vállamra terítve hordani az egyetem rendezvényein, vagy csak mesélni a többi erasmusosnak Magyarországról, a büszkeségeinkről; ami otthon kizártnak tűnt, itt magától értetődik.

Épp ezért annyira buta és kicsinyes dolog ennek a kevés embernek vitatkozni szimbólumokon, (tév)eszméken, mert a világ nem lát belőlünk sokat, és ha azt a kicsit is marakodással megsemmisítjük, nem sokan tudják majd, mit jelent magyarnak lenni.

Pijer