Gyönyörű a mai reggel. Tudni illik szeretem a nap ezen szakaszát, és habár a mai nem volt a legfelhőtlenebb, azért most mégis úgy érzem megérte felkelni, ahogy a buszon ülve ölemben a reggeli újsággal majszolom a szendvicsem, amit a szokásosnál is türelmesebben kellett kivárnom. És türelmesnek lenni a mai világban harcot jelent. Sőt, pszichikai hadviselést!

Ugyanis az imént említett szendvics egy pékségből származik, melyben 2 hölgy szolgál ki. Hogy ezen hölgyek egyike vonzódik a csinos férfiakhoz, afelől kétségem sincs. Péntek kora reggel, az emberek a munka előtt még beugranak reggelit venni, kávézni, jó páran állnak előttem, kicsit késésben vagyok, de halad a sor, semmi probléma. Az egyik hölgy folyamatosan kiszolgál, a másik 2 latte macchiato készít. Mikor elkészült, kiteszi a pultra és közli, hogy hozzá is lehet jönni. Én következem, így odaállok és kérem a szendvicsem, aminek az árát már-már vesztegetésnek érzem, de magyarázd ezt egy korgó gyomornak. Ekkor betoppan két dalia (akkor vált világossá, hogy a két latte macchiato csak rájuk várt, a kisasszony szorgosan előre dolgozott) és ekkor az urak megjelenése az én jelenlétemet mint olyat nyilván törölhették a hölgy emlékezetéből, mert annak rendje és módja szerint ott lettem hagyva a pultnál, úgy „félszendvicsesen”.

Bár a reggel 5 órai kelés megviseltsége még látszódhatott az arcomon, de ezt követően a kikerekedett szemeim és leesett állam alapján megítélt döbbeneten kívül aligha lehetett volna még bármit felfedezni.Na de kérem! Megrökönyödve figyeltem, ahogy a kisasszony körültáncolta a férfiakat és leste minden kívánságukat. Álltam ott lefagyva, mikor nagy sokára visszaérkezett hogy kiadja a rendelésem. Papírzacskó a kézben, nyúl érte, mire megszólal az előbb említett urak egyike, hogy elfelejtett még valami sütit. Ekkor a homlokomra csaptam és végig húztam a tenyerem az arcomon. Ilyen nincs! Közben ráeszméltem buszom indulási időpontjának egyre vészesebb közeledésére (jegyzem meg, ekkor töltöttem a 12. percemet a pékségben) de persze miért nem indultam el időben? Talán a kiszolgáló személyzet hibája, hogy nincsenek elegen a boltban a reggel betóduló embertömeg azonnali kiszolgálására? Nem. Természetesen nem. Amire én persze számoltam is. Amire viszont nem számolhattam, hogy az utánam érkező helyes fiatalemberek is hamarabb lesznek kiszolgálva, mint én.

De mint mindennek, az én szendvicsemnek is eljő az ideje egyszer, és mikor végre feleszméltek, hogy fizikailag is jelen vagyok a pékségben, nem csak mint valami kóbor kísértet álldogálok ott már jó ideje és kiszolgáltak, úgy éreztem megérte. Hanem már nem volt elég apró nálam, és mivel ezen szendvics ára amúgy sem aprópénzben mérendő, elővettem a 10 000-semet, tudva tudván, hogy nem maradhat örökös éke a pénztárcámnak, mire a kisasszony közölte velem, hogy nem tud visszaadni.

Először a döbbenet, aztán elfutott a méreg. A hogyhogy nem tud vissza adni kérdésemre a válasz csak annyi volt, hogy még nem volt annyi forgalmuk, hogy vissza tudjon adni. Na már most én két dolgot biztosan tudok, az egyik az, hogy egy ekkora pékség nem üres pénztárral nyit, a másik pedig az, hogy az előttem sorra kerültek legalább egy húszast hagytak már a kasszában.  Megkérdeztem, hogy akkor most mit csináljak? Hát menjek és váltsam föl. Ekkor betelt a pohár!

Erélyesebb hangvétellel megjegyezvén, hogy már így is késésben vagyok és különben is, már hamarabb itt voltam, mint egyes vendégek,  akkor esett le a tantusz a hölgyeménynek, hogy engem azért jól ott hagyott! A zsebeimet átkutatva és a táskám mélyéről összeszedett aprókból leszámoltam a szenya árát, és dúlva-fúlva egy „had ne köszönjem meg”-gel kiviharzottam a helységből.

A buszra felpattanva még pár percig vérben forogtak a szemeim, de aztán befészkeltem magam, előkerült a reggeli újság, itt ez a csodálatos napfelkelte, meg ez a szenya…Akkor is megérte!

Apró örömök, hölgyeim és uraim. Apró örömök. :)

K.Ary