Emlékeztek még.. Amikor a 'gyere chatre' helyett 'gyerünk ki az utcára' volt, Amikor voltak IGAZI barátságok, és nem hülye Facebook barátságok, Amikor nem minden a lájkokból állt, Amikor egy ölelés többet jelentett a kép kommentektől, Amikor az utcán játszottunk, és nem a sz.gép előtt kockultunk.?! Háát..igen..Azok voltak a régi szép idők. Másold ezt be állapotodnak, ha visszaszeretnéd kapni azokat az időket..

Ilyen, és ehhez hasonló szösszenetek szinte minden héten keringenek a Facebook-on. Sokak ki is rakják, hisz könnyebb a jobb gomb-másolás-beillesztés-megosztás parancssor, mint átgondolni azt, hogy milyen, atmoszférai magasságokba törő butaságot teszünk ki az üzenőfalunkra. Bolhából elefántot.

Lehet itt okolni az Arckönyvet és egyéb közösségi (közösségi, azaz nem” legjobb barát-kereső”) oldalakat, de a visszahúzódó vagy épp társaságkerülő embereket nem a technikai újdonságok ömlesztik magukból. Egy, már a Facebook előtt is otthonülő fiatalt nem lehetett csak úgy rávenni, hogy menjen el bulizni, vagy csatlakozzon egy baráti beszélgetéshez egy főutcai kávézóban. Nem azért ül otthon, mert lételeme hogy „lájkoljon” minden új bejegyzést. Egyszerűen más típus.  Persze vannak olyan függők, akik megállás nélkül a gép előtt ülnek energiaital és csokis keksz társaságában. A személyes tapasztalatom mégis az, hogy a fent idézett postot pont az ellenkező táborba tartozók írják ki előszeretettel. Talán betudható annak, hogy többsoros, jól hangzik, és filozofikusnak tűnik. Vagy mégsem?

Sokan talán azért gondolkodnak így, mert az internet adta lehetőségeket a személyes, testi-lelki kapcsolatok helyettesítőinek tartják? Lehet, de akkor számukra már fontosabb a hozzászólás vagy a lájk, mint egy ölelés vagy baráti puszi egy olyan embertől, akit lehet csak egy hete nem láttunk, mégis az a pár, vele töltött óra a hét legjobb része. És ez bizony baj. A Facebook nem a baráti kapcsolatok mozgatórugója, csak egy kiegészítő elem. Ha tetszik egy bejegyzés, az ugyanúgy tetszik, ha szóban hallom tőle. Ha tetszik egy lány képe, ugyanúgy megdicsérem élőben, ha találkozunk. Ha megjegyzést fűzök egy állapothoz vagy eseményhez, arról élőben is ugyanúgy lehet beszélgetni és elmondhatjuk a véleményünket. Az persze megint emberfüggő, hogy élőben is felvállaljuk-e azt a véleményünket, amit egyedül, a monitor előtt bátran közzétettünk. Sajnos nem mindenki.

Talán egy szó az, ami a legfontosabb, és leginkább szem előtt tartandó: kapcsolattartás. Koholt vádakkal illetjük a közösségi oldalakat, miközben értelmezni kéne azt, hogy mi az igazi céljuk. Eltekintve azoktól az emberektől, akikkel most, vagy korábban is személyes kapcsolatban álltunk és a barátaink, a Facebook-on nem barátból van 500, hanem ismerősből. Rajtunk múlik, hogy az ott megismert emberekkel elkezdünk-e ápolni olyan viszonyt, amiből személyes találkozás lesz, és barátság. Facebook-barátság nincs, csak ismeretség. És még az sem feltétlenül a Facebook miatt, hisz az esetek többségében valamilyen korábbi találkozás vagy közös esemény révén lesz egy addig ismeretlen ember ismerősi körünk tagja (kivéve a hős párkeresőket). És azt sem árt tudatosítani magunkban, hogy talán egyszerűbb ráírni a legjobb barátunkra a chat-en, hogy hogy van, mint levelet írogatni, ami remélhetőleg el is jut hozzá. Ha valami egyszerűbb, az nem feltétlenül baj.

Hogy ki veszi a leírtakat magára, és ki nem, azt nem tudhatom. Nem valószínű, hogy ezekkel a sorokkal megtérítem azoknak a táborát, akik nem szeretik annyira a Facebook-ot. Oh, hogy ezek is ott vannak kiírva? Majdnem elfelejtettem.” Diszlájk”.

Tana D.