Ez a való világ

 Nézettségi csúcs, sms-szavazatok, rajongói táborok; félidőnél a Való Világ negyedik szériája. A valóság show még vasárnaponként sem szünetel. Nem számít egy esetleges ünnep sem, a műsornak mennie kell a megszilárdult időpontban; főműsoridőben. Még szenteste is. De hiába. Ez kell a nézőknek. Feszültség, veszekedés, egy kis szerelem és csupa olyan további dolog, ami talán hiányzik az életükből. Kapitány Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa elmondta, milyen típusai lehetnek a valóságshow-rajongóknak: - Az egyik motívum az alapvető kíváncsiság a másik ember iránt; a nagyvárosi elszemélytelenedéssel az ilyen típusú műsorok a falu hagyományos kibeszélő-mechanizmusai helyébe léptek. Egy másik nézőtípus a televízió-függőké, akik szinte mindent megnéznek.

 Az egész dolog egyébként- honnan máshonnan, mint - Amerikából indult 1973-ban, az Egy amerikai család című show megjelenésével. Ezt követte később „A család” elnevezésű, hasonló program az Egyesült Királyságból.

 Azokban az időkben talán még megvolt a varázsa annak az elgondolásnak, hogy tényleg valóság, amit látunk és volt egy bizonyos kísérleti jellege a dolognak, mient családok helyett idegen embereket kezdtek összezárni egy-egy stúdióba.

 Manapság viszont egészen más „szaga”van a dolognak, ez az illat-felhő pedig a pénzé. Egy bulvár-lap cikkében volt olvasható a napokban, hogy csoportokba szervezett rajongók tízmillió forint értékben szavaznak kedvencükre egy párbaj során (az sms díja bruttó 315 Ft ÁFA-val). Fenntartásokkal vettem ugyan tudomásul az írás tartalmát, de jobban belegondolva rádöbbentem, hogy némely szavazó esetében tényleg több ezer forintnyi sms-ről is szó lehet.  Természetesen az „urazó” nézőknek, más lehetősége is akad a pénzköltésre. Az emelt díjas hanghívásos alapú szolgáltatáson kívül, a Villa lakóinak is üzenhetnek, több mint egy kiló kenyér árát kidobva az ablakon. Teszik ezt olyan emberekért, akik bent-létük nagyrészét a kanapén elnyúlva töltik, szimpla evés-ivással. Hangulatukat tekintve mostanában pedig úgy viselkednek, mintha a nap huszonnégy órájában temetésen lennének. Nincs is ezzel baj, hosszú ideje vannak összezárva, nem nevethetnek önfeledten hétről-hétre mindenen. Ezen kívül- tegyük szívünkre a kezünket-, ki ne élvezné a több hónapon át tartó semmittevést odabenn?

 Minap jártam a show honlapján, és a következő mondatokra bukkantam a nézői üzenetek között. A levél az egyik női versenyzőnek szól, pontosan idézem: „Mindenki tetszik, mindenkire rámászol. Ha egyik nem megy jöhet a következő.Neked mindeggy. Csak a másét vehesd el. Ki tudnám tépni a hajadat, és természetesen a szemeidet is kikaparnám.”

(A legtöbb írás sajnos ilyen színvonalú. Akarva, akaratlanul is Rejtő Jenő Török Szultánja jut eszembe, aki hasonló levelekkel bombázta Senki Alfonzékat az Elátkozott part vagy a Három testőr Afrikában című regényekben. )

 Az iménti levél példa arra, hogy nézők egy része teljesen beleéli magát a történtekbe, valós indulatokat váltanak ki belőle az események.

Felröppentek azonban különböző pletykák, miszerint az egész műsor megrendezett alapokon nyugszik. Ezt olvasni az interneten, a színes képekkel teli újságokban, erről beszélnek a buszon, a piacon, a sorban. Egyet azonban nem értek. Ha ennyire okos mindenki és kihúzva magát, hanyagul legyint egyet, ha szóba jön a Valóvilla, hogy „Ugyan már, a fene se nézi azt a megrendezett hülyeséget!”, akkor ki az a fennmaradó embertömeg, aki szombatról-szombatra háromszáz-forintos kis ajándékokkal bombázza a csatornát? Tegye kénye-kedve szerint, nyilván az ad, akinek van rá. Csak egyszer el kéne gondolkodni a küldés-gomb megnyomása előtt; nem lehetséges-e, hogy jobb helye is akadna annak a pénznek?

 Félreértés ne essék, lényegében nem arról a pár forintról van szó, hanem arról, hogy mennyire hagyjuk magunkat hülyének nézni.

Szabó Gábor