A barátok meghatározóak az ember életében. És minden baráti kapcsolat másként épül fel. Vannak olyanok, akik a világ végére is a másik után mennének, olyan szoros a kapcsolat, mint egy lelki társsal. Nekem is megadatott az, hogy egy csodálatos barátot kaptam a sorstól, aki nemes egyszerűséggel fogta magát és kiköltözött Londonba. Szeretjük egymást, csak hát a nagy szeretet még sem ad munkalehetőséget. Persze, azért nem lehet ezt szó nélkül hagyni, ha nem is költözök utána, de közel 4 hónapnyi egymás nélküliséget követően egy látogatás a minimum. Egy hónappal indulás előtt lefoglaltam a repülőjegyeket, ami ajánlatos, hiszen ilyenkor még elég kedvező áron lehet hozzájutni.

Bár az indulást megelőző 4 nappal korábban sikerült begyűjtenem egy influenzát, amiből aztán vittem ki Londonba is, az indulás napjára azért sikerült magam talpra állítani, kisebb krahácsolással ugyan, de menetkész állapotban voltam.

Fel voltam mindenre készülve. A legutóbbi velencei utazásunkat megelőző 12 órás várakozás a reptéren nem nagyon tett bizakodóvá a repülés gördülékenységét illetően. Most mégis minden flottul ment. A taxi időben kiért a pályaudvarra, a vonat időben elindult, a repülőre való beszállítás simán ment… alig hittem a szememnek.

Nem ez az első utam az angliai fővárosba, megfordultam már ott egyszer kétszer, de nem tartottam valami sokra, mielőtt ki nem mentem. Annyi magyar él már kint, ki nem jut ki oda? Majd mikor első alkalommal megérkeztem és bementünk a központba, egyszerűen lenyűgözött a város. Úgy voltam vele, hogy „csak” egy London, de nem! Tényleg gyönyörű és magával ragadja az embert minden porcikája. Fejet hajtottam a város előtt, mintegy bocsánatot kérve ezzel, hiszen tévedtem. Olyan lüktetése van, olyan varázs szunnyad benne, amit érdemes felfedezni. Kirándulás szempontjából egyértelműen csak ajánlani tudom. De odakint élni… az már teljesen más téma.

Gyorsan eltelt a közel 2 órás út is, elkezdtünk fülbedugulósan ereszkedni. Leszállva a gépről persze egyből jött az ellenőrzés, Réka barátnőm, aki már tűkön ült a reptéren, folyamatosan hívogatott, hogy hol vagyok már… olyan közel voltunk egymáshoz, de még elválasztott minket az útlevél ellenőrzés. Aztán a váróba érve megláttuk egymást, 5 éves gyerekek szintjén sikítoztunk és borultunk össze, mindenki minket nézett a reptéren. Majd kocsiba szálltunk és irány Chesham, az albérlet. Fél óra az út, de be nem állt a szánk „hazáig”. Későre jár, már este 10 is elmúlt, lassan álomba beszélgettük magunkat.

Másnap persze kezdődik a csavargás, irány Camden, a bazárok bazárja! Ódon kis folyosók, ösvények, az árusok egymás hegyén-hátán. Minden tele színekkel, temérdek áruval, rengeteg élettel. Remek gyors étkezdék, mindenki talál a szívéhez legközelebb álló íz világból standot, ahol a finomat bizony meg kell fizetni. Átszámolni persze nem szabad, hogy mi mennyi, mert beárnyékolhatja az önfeledt nézelődést és csatangolást, de akadnak bőven pénztárcakímélő kisboltok is. Ez lenne a csodálatos felszín.

Azonban ami alatta van, az még inkább London rejtett varázsát mutatja. Ugyanis Camden tele van csodálatos szobrokkal, főleg lovas szobrokkal, emléktáblákkal, szinte minden sarkon és fordulóban megtalálni a város igazi pillantását, bár az évek és a turisztikai fellendülés egyre inkább rátelepedett ezen történelmi helyek igazi arculatára.

A mindennapi turistaáradattal mozgó árusok patakjai mögött egy teljes napra való látványosság bújik meg. Ahogy átérünk a legelső boltíven, fejünk felett a kőfalból kibújó lovas szobrok nyújtózkodnak, ami csak a kezdetét jelzi a végeláthatatlan áradatnak. Csodálatos elveszni benne, kiérve belőle azonban olyan, mintha a valóságba kerülne vissza az ember.

A következő nap a London Eye, a Westminster és a Big Ben, a Ritz Hotel és a Piccadilly circus körüli csavargásból áll. Nem úgy nézelődünk mint a turisták, képeket már nem csinálok, van belőle egy rakat odahaza, de azért veszek pár Londonos hűtő mágnest, biztos ami biztos. A Piccadilly-n leültünk az Eros szobor alatt, néztük a körülöttünk forgó várost és persze átrágtuk magunkat az elmúlt 4 hónap kihívásain, nagy tanulságain és hogy hogyan is áll hozzá London az új jövevényekhez. Igen, egyre nehezebben. Már ez sem a régi. A színvonal még mindig magasabb, de valahogy egyre jobban döcögnek a dolgok, a munkavállalás, a megélhetés és talán mondhatjuk úgy is, hogy defektet kapott az a nagy londoni álom, amibe olyan sokat fektettek/fektetnek a magyarok még a mai napig. Segítség persze akad, a londoni magyarok szövetsége a még itthon lévő magyaroknak is segít az első lépésekben, kiutazásban, szállásban, elhelyezkedésben.

Réka most egy részmunkaidős állásban dolgozik, egy középiskolában takarít. A munka rendben van, de kevés a megélhetéshez, az életben maradás fő feltétele, hogy legyen egy teljes munkaidős állásod, albérlet és lét fenntartás csak is ezzel lehetséges.

Miközben beszél, igyekszem  figyelni hogy változott-e, nézem az arcát a mozdulatait. Feszült és ideges, a folyamatos álláskeresés, az állandó `mi lesz holnap?’ kérdés őt is kimeríti.  Otthon sosem láttam ilyennek, nyugodt volt, még ha kicsit kilátástalan is a helyzet, azért a család, a fix pont ahol élhetett, adott egy biztonságérzetet. Most minden bútor vagy bármi nélkül az élete belefér két bőröndbe. Kemény lány, tudom, hogy őt nem zavarja, de én belepusztulnék.

Bár mindketten elég zajosak vagyunk, és nem ritka hogy órákon keresztül be nem áll a szánk, az otthoni időkről beszélgetve egy pillanatra mind a ketten elhallgattunk. Csak néztünk körül a turisták forgatagán, a hirdetőtáblák színein és a fényújságokon, de nem voltunk ott. Fenn ültünk a kecskeméti Vízmű-domb tetején, előttünk a Széktó és a város. Nem voltunk már akkor sem gyerekek, mégis mindig bajba kerültünk, folyamatosan falaztunk egymásnak és minden hét azzal telt, hogy a másikat segítettük. Minden gondot leráztunk magunkról, pedig a felelősség már az ajtón kopogtatott, mi meg csak röhögtünk az egészen. Aztán az útjaink most kettéágaztak és minden megváltozott. Nem tudok már ott teremni mellette, ha bajba kerül és ő sincs mellettem, mikor úgy érzem, ellenem fordult a világ.

Hiányzik nagyon, de nem hívnám haza. Ez a város, ez a hatalmas forgatag az életre neveli. Arra van most szüksége nekem is és neki is, hogy végre szembenézzünk a világgal meg a küszöbön toporgó felelősséggel, ami valami felnőtt szerűséget faragna belőlünk.

De hát mi ez a 3 nap együtt? 3 percnek tűnt. Szombat este van, holnap utazom haza. Összegyűlt a társaság, a londoni magyarok, legnagyobb meglepetésemre a 17 emberből 14 kecskeméti. Pókerest, rengeteg piával és hurkakolbásszal, mert valaki pont most volt „otthon” disznóvágáson. Lassan de biztosan részegedik le a társaság, nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de akikre sor került, azoknak aztán van élettörténetük.

London lehet egy ugródeszka vagy lehet az új élet, az álmok megvalósulása. Réka ugródeszkának tekinti, de ismerem, sok évet fog itt tölteni. Bizony a kezdet nehéz, az elszántság nélkülözhetetlen és ebben a társaságban ez az egyetlen dolog, ami kivétel nélkül mindenkiben meg van. Máté 18 évesen pakolt fel otthon és kiment Izraelbe. 4 évet töltött ott, állítólag nagyon király hely volt még akkoriban, aztán New York, végül pedig London. Ma már itt él, ez az otthona a feleségével és a 2 gyerekkel, egy házzal, két kocsival elmondhatja azt, hogy révbe ért. Tomi Németországban kezdte focistaként, majd 3 év után Londonba költözésével került egyenesbe, de neki csak átmenet London. A társaságból ő az, aki leginkább önmagát keresi, nem pedig a megélhetési feltételek motiválják.

Mikor Magyarországról kérdezem őket, mind azt mondják: a haza. Haza menni, otthon élni … az otthon maradt számukra a szülőváros, az ország ahonnan származnak, pedig már alig köti őket haza valami. A család megmarad, a barátok nagy része elkopik és már az egész élete, minden ideköti Londonba, de senki nem hívja hazának. Öröm volt látni, hogy vannak akik megakarják őrizni a magyarságukat, de észre vettem olyat is, aki még ennyi magyar közt is inkább angolul beszélt. Érti mindenki, hiszen mindenki folyékonyan beszél angolul, de a haza térésre már gondolni sem akar.

Olyan hajnal kettő körül már teljesen kiütve érzem magam és felmegyek aludni, Réka még marad, pókereznek és épp nyerésben van.

Másnap reggel persze sikerült kissé elaludni, rohangálunk össze-vissza, pakolás, kabát, csizma és már megyünk is a metróhoz. Vasárnap van és csak úgy félig-meddig közlekednek a járatok, szóval csak félútig jutottunk el, a reptéri transzfer a központból indul, buszra kell szállni. Fel is szálltunk egy rosszra, így még távolabb kerültünk a Baker Street-től. Ennek a kis kitérőnek köszönhetően pedig sikerült lekésnem egy transzfert amitől már én is idegbeteg voltam Réka mellett. Mikor rájöttünk a hibára, átszálltunk egy metróra, amivel hál’ Isten már eljutottunk a célig. Tiszta szerencse, hogy beszélünk angolul, meg úgy ismerjük is a környéket, csak ennyire tévedtünk el. Mi lett volna, ha nem?

Az utolsó pillanatban az utolsó buszhoz értünk oda, de akkor már be volt zárva az ajtaja. Kopogunk és kiabálunk hogy nyissa ki nyissa ki!, egy színes bőrű, 30 körüli férfi volt a buszsofőr, aki mikor meg látott minket az ajtón dörömbölni, kedvesen ránk mosolygott, elkezdett integetni és elindult a busszal. Lepergett előttem az életem, le fogom késni a gépet, kész, vége. Aztán alig másfél méter gurulás után megállt, elkezdett nevetni és intett hogy jöjjek fel, csak viccelt. Réka majd meg fulladt a röhögéstől, alig tudtunk gyorsan elbúcsúzni, még az elöl ülők is nevettek a buszon.  2 üléssel a buszsofőr mögött fészkeltem be magam és imádkoztam hogy elérjem a gépet. Még mosolyogtam magamban egy darabig az előbbi helyzeten, közben a rádióból szólt az oh happy day, amit vidáman énekelt ez a nem mindennapi buszsofőr a feketékre jellemző életvidámsággal. Kinn esett az eső, de annyira jól esett nevetni, hogy észre sem vettem, hogy esik, csak úgy néztem az utcákat és mosolyogtam.

Azt hiszem nem lehet arról írni, hogy London csodálatos, vagy személytelen vagy akármilyen. Rajtunk múlik, hogy mit látunk meg benne, hogy mit veszünk észre. Lehetsz idegbeteg a vasárnapi tömegközlekedési káosz miatt, vagy jót nevethetsz a buszsofőrrel. Tehát te döntöd el.

Az utolsó pillanatban érkezünk a reptérre, levágódok a buszról, irány az ellenőrzés! Remek dolog ez az internetes utas felvétel, mondhatni pillanatok alatt, felesleges sorban állás nélkül jutok át az ellenőrzésen.

Rohanok a képernyőhöz, hogy kiderítsem melyik kapuhoz kell menni, közben szidom magam , hogy csak egyszer ebben az életben mi volna, ha időben el tudnék készülni és időben ott tudnék lenni ahol kell. Pont kiírták a kaput, egyből megyek is oda. Még egy utolsó ellenőrzés és már a gépen is ülök. Huh, ennyire még sosem centiztem ki egyetlen járatot se. Azért ez még sem olyan mint a buszozás, hogy majd felszállok a következőre!

Persze az eső még mindig esik, de amint a felhők fölé értünk újra az idilli kép fogad: süt a nap, alattunk a felhőtakaró. Annyiszor láttam már, de nem lehet betelni vele. Belemerülve nem is gondolná az ember, hogy -64 fok van, és az sem látszik, hogy 920 kilométer per órás sebességgel repülünk.

Lassan eltelik az út és a nap is megy lefele. Narancssárgába öltözik ez a fenti világ, és arra gondolok, nekem sem kéne otthon maradnom. London bármennyi lehetőséget is tartogat, nekem túl csapadékos. Rékától pedig egy másik univerzum sem választhat el.

                Én még keresem a helyem, és a kötelezettségek is haza hívnak. Az otthon mindig az a kecskeméti ház lesz, ahol felnőttem, és a haza is csak Magyarországra mutathat, ami felnevelt.

K.Ary