Március 15-én kiléptem a pesti utcára. Amikor megláttam a velem szembe sétáló nénike kabátját, elszégyelltem magam: volt rajta, rajtam viszont nem volt. Amíg elballagtam a plázáig, nem győztem szidni magam, hogy otthon felejtettem. Minden évnek ezen a napján magamra tűztem, de ahogy jobban belegondoltam, nem tudtam erre jobb indokot annál, mint hogy meg kell felelni ennek a társadalmi konvenciónak. Nem éreztem magam jobb magyarnak sem régebben, sem ez esetben. Egyszerűen mindig megnyugtató érzés volt belegondolni, hogy ha összefutok egy külföldi turistával, és rám néz, látja rajtam a nemzeti színeket, és tudja, hogy részese vagyok valaminek.
A gondolatmenetem megszakadt, amint beértem a plázába és figyelni kezdtem az embereket, vajon kin látok, és kin nem. Egy csapat nevetgélő fiú és lány: nincs. Nagymama az unokájával: van. Egészen addig folytattam a megfigyelésemet, amíg a mekiben ülve, unottan rágcsálva a sültkrumplit, fel nem figyeltem egy ismerős arcra. Először nem tudtam hova rakni, aztán rájöttem, hogy a TV-ből ismerem. A kasszánál várt, én pedig lesben álltam. Ismert médiaszemélyiség, az is lehet, hogy egy ünnepi rendezvényről ugrott be a családjával enni valamit. De amikor megfordult, láttam, hogy rajta sem volt kokárda.

Csak kérdezem: elévülnek a konvenciók?

Bata Viki