Az évek múlásával a valamikor még összetett szó lassan szétválik, és a mozikból észrevétlenül tűnik el mindaz, amiért az hajdan létrejött. A múlt rendezői vagy csendben, szűk közönségnek alkotnak, vagy visszavonultak, vagy meghaltak, a tömegek agyát pedig Hollywood és a jobbnál jobb technikai újítások higítják bőszen. Kilátások?

 

A képzőművészetek és a közönség közti szakadék már jó évszázada tágulóban van, a modern művészet mint olyan egyre inkább megkérdőjelezhető értékeket birtokol. Nem csoda hát, hogy a filmművészet térnyerése kitöltötte az űrt, s felpezsdítette a világot. Azonban ami a képzőművészettel történt évszázadok alatt, az a filmművészettel jóval gyorsabban ismétlődik meg. A hangosfilm megjelenésétől számítva a mozinak nagyjából ötven éve volt (késő 30-as évektől 80-90-es évek), amikor a művészet és a szórakoztatás kéz a kézben járt. Az úttörő nagymesterek halálával (Tarkovszkij, Fellini, Antonioni, Bergman), illetve visszavonulásával (pl. Lynch) azonban megkezdődött a szakadás egyszerű szórakoztatás és művészi értékek közvetítése közt. A filmgyártók hamar rájöttek, hogy nagyobb összegek befektetésével és a mondanivaló nélkülözésével a nézőszám látványosan megugrik. Létrejön a filmipar, s ami régen művészet volt, most a háttérbe szorul. 

 

A 3D technika megjelenése tovább erősítette a parasztvakításra épülő multiplexek rajongótáborát, és költséges mivoltából kifolyólag művészfilm egyhamar nem fog készülni az új technika segítségével. Ez talán nem is olyan nagy baj, de ha csak a magyar film helyzetét nézzük, igencsak elkeseredünk. Az állami támogatás évről- évre csökken, és az a pár milliárd forint, amit a filmipar kap, rendre ostoba hollywoodi utánzatokra pazarolja el. A tehetségesebb fiatalok (pl Pálffy) vagy a világhírű mestereink (pl Tarr) művészetét hiába díjazzák a fesztiválokon, ha itthon nincs se pénz, sem érdeklődés. És a kettő ugye szorosan összekapcsolódik. 

 

A 90-es évek előtti korosztályokat fokozatosan butítja kommersz filmipar, persze vannak akik ellenállnak,  és tudják mi fán terem Lars von Trier vagy Ingmar Bergman. A 90-es évek utáni korosztály viszont beleszületett a filmek elősütött, félkész termékek világába, ahol az önálló gondolkodás veszélyeztett érték. S mint ahogy általában, a művészet lenne hivatott megmutatni az utat, segíteni lázadni, gondolkodni, nem a tömeg után menni. Lenne hivatott. 

 

Szégyen lenne huszonegy évesen sóvárogni a múltért; és ezek az évek a mi felelősségünkre változnak valamilyen irányba. Asszimilálódhatunk vagy változtathatunk; és a választás kétségtelenül felelősségteljes dolog; de még fontosabb, hogy a mi kezünkben van.

 

Pijer