Egy szép tengerpart, napozás, lágy szellő fúj, a hullámok hangja nyugtatóan hat, a tenger illata felejthetetlen … ugye mindenkinek ismerősen hangzik? Idilli kép… de most nem erről lesz szó. A Horvát tengerparttól kicsit távolabb járunk, és magasabban. A kép nem olyan idilli, itt inkább a hideg, a nyirkos idő a jellemző. A Júlia Alpok lábán vagyunk egy campingben. Egy hét tengerpart után 0 nap aklimatizálódás nélkül – na jó, volt egy fél nap, egy egész éjszaka rá- elindultunk a hegymászó edzőmmel a Júlia Alpok legmagasabb hegycsúcsa felé, ami nem éppen alacsony. Mivel mi kemények vagyunk így persze rövidítettünk, és ez azt eredményezte, hogy négykézláb haladtam felfelé. Közben sokszor elkapott a sírógörcs, hogy én ezt nem akarom, de ha már itt vagyok, akkor végig kell csinálnom. Hajnali indulás elég rossz volt, de kellett, hogy egy nap alatt megmásszuk, és estére újra a campingben legyünk. Dél körül már a hegy felénél jártunk, és amint kiértünk a fák árnyékai alól megpillantottam a Triglavot, ami gyönyörű volt, rásütött a nap, és olyan büszkén állt előttem, amitől erőt vettem magamon, hogy meghódítsam. Sok szép helyet láttam már, de ez mindközül a legszebb. Elmondhatom magamról, hogy augusztus közepén rövidnadrágban hógolyóztam 2100 méteren. A turistaháznál megálltunk egy órára pihenni, de ez az egy óra akkor két percnek tűnt. A csúcs meghódítása további két órát vett igénybe, ami akkor egy egész életnek tűnk. Mikor a hegycsúcsra felértünk sok túrázó, sziklamászó volt ott, és kb. 50 holló, amik lakmároztak az emberektől kapott ételekből. Felérve az első dolgom az volt, hogy leüljek és igyak vagy különben meghalok. Pár perc regenerálódás után a büszkeségtől dagadó mellel felálltam, és körülnéztem. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején állnék, és majdnem úgy is volt, csak egy kicsit alacsonyabban, mindössze 2900 méteren. Felfelé menet észre sem vettem, hogy ritkább a levegő, és ott a csúcson sem számított. Az elindulás lefelé egyrészt nehéz volt, mert nem akartam otthagyni a gyönyört, de a sátor és azon belül a hálózsákom is nagyon vonzott. Lefelé gyorsabb volt, de mégsem olyan könnyű. Visszafelé már nem álltunk meg a turistaháznál, csak mentünk lefelé. Monoton volt, és unalmas,ezért mi megint rövidítettünk, így elértünk egy kavicsokból álló folyamhoz, és azon jöttünk jobban mondva csúsztunk lefelé, ami nagyon jó volt, és izgalmas. Még sötétedés előtt leértünk a campingbe, ahol egy tucat tehén fogadott minket. Nem, sajnos nem volt lila, és nem adott Milka csokit sem, csak tejet. Bamba Riska bőgött, de valahogy nem volt érdekes (nincs otthon tehenünk), hisz agyban csakúgy elfáradtam, mint testben. Agyban olyan szinten, fáradtam el, hogy reggeltől estig úgy köszöntem, hogy morgen, rövidítést is használtam, mert már arra is lusta voltam, hogy kimondjam ezt a rövid szót, tehát moj mindenkinek. Aznap este nem kellett altatódalt énekelni nekem, hogy elaludjak. Másnap olyan izomlázzal keltem, ami megakadályozta a mosdóba való egy perces kijutásomat. Úgy mozogtam, mint egy robot, és minden mozdulat egy bizonyos „jaj-t” hallatott maga után, és egy eltorzult arc is járt hozzá grátiszba. Kevés mozgás után újra tudtam járni, így elmentünk szétnézni a környékre, ami szintén szép volt, de nem laknék ott. Hideg van. és nyálkás az idő, nem nekem való, legalábbis huzamosabb ideig. Vágytam már haza, az otthonomba. Hazaérvén rájöttem, hogy amit én megtettem felkészületlenül, aklimatizálódás nélkül az nem mindennapi. Legalábbis számomra. 14 évesen ezt is átélhettem, eddigi életem legnagyobb hódítása volt.

Lajgut N.